Alvó ember a vállamon
Csendes és gyönyörű hangulata van a napnak. Vas ,haj és kolbász szag kering a levegőben. A vonaton ülve nézek ki az ablakon, ami olyan mocskos, hogy alig látni ki rajta, de drága jó barátom kedves gesztusával, hogy fejét a vállamra hajtja, megbocsátható a szag és a mocsok is. Gyönyörűnek látok minden pillanatot. Egyáltalán nem kényelmetlen a pozíció, amiben ülök, sőt megnyugtató, hogy valaki rám támaszkodik. Fák, mezők, állatok, emberek képei suhannak el szellemként a szemem előtt. Gyermekkorom történései egyszer csak megelevenednek előttem, mintha egy álomba csöppennék épp. Nagyon színes, királykék, ibolya, magenta, napsárga színek pompáznak arcomon, még kicsi vagyok, úgy 8éves, örülök, hosszú hajamat lebegteti a szél, hiszen az ablakon éppen kidugom a fejem. Ugyanaz a kép, de mégsem teljesen. Felnőttként ülök tapasztalatokkal megterhelve ebben a bőrhuzatos ülésen. Barátom megmozdul. Én meg tovább töprengek, hogy az emlékek miért vesznek homályba, csak részletek maradnak meg. Aztán minél jobban öregszem, talán még ezek sem lesznek nekem, amiken majd vigasztalódhatok. Feketeség kering az égen, valószínű eső lesz. A nyári zivatarokra gondolok, amikor olyan felhőtlen és fiatal volt minden, nem érdekelt az sem ha az éjszaka közepén szerelemmel átitatva térdig voltunk a pocsolyákba mezítláb. Kézen fogva elmerültünk a szeretetbe, megalkotva kis szféránkat, amit senki sem léphetett át, még mi magunk sem. Elmosolyodok ezen a képen. Milyen jó is volt boldognak lenni fiatalon. Bölcs szavakat megtanulni másoktól, akiket szeretünk, a magunk kárán tanulni, rengeteget sírni egyedül és együtt, a szomorúságtól vagy a nevetéstől. És amikor az értékrendünk megváltozik valami folytán. Változás. Idegen szó számomra, mégis annyiszor megtörténik velem, pedig nem szeretem. Főleg ha jó dolgokat veszíthetünk el ezzel, de legalább jóként is fogok rá emlékezni. Csak nyugtatom magam. Hiába gondolkodok ilyeneken, itt van nekem ez a horkoló ember a vállamon, én meg elmosolyodok, felnézek, és egy kalauz zavarja meg a mi kis légkörünket, szabályszerűen belemászik amint elveszi jegyeinket. Nem ébresztem fel természetesen ezt a jó embert, hagyj, aludjon, meg aztán mi sem vagyunk már a régiek, az öregeknek kell a sok pihenés. Na és az a sok nevetés, amit mi magunk generáltunk, az iskolában, vagy társaságokban. Rendszeresen alkoholtól mámoros szájszaggal ébredő, gyűrött arcú fiatalok voltunk. Szerettem minden percét, persze elgondolkodtunk a nap történésein. Mind, mind jó dolog én meg itt keseredek mennyi mindent átéltem már, de nem egyedül, nem rengetegen vagyunk, még mindig együtt…